"Szeretlek"

- Ez rózsaszín - fintorodott el Kai, majd rátelepedett az ágyamra, mely az említett színnel volt beterítve.
- Illik a szobámhoz, és éjjel kicsit ciklámenes a színe - mosolyogtam.
- Ha már ennyire tetszik neked, nem kötök bele - simított végig a puha pléden.
- Köszönöm az együttműködésedet - ültem le végül az asztalomhoz.
- Mennyit kell tanulnod? - terült el teljesen.
- Csak pár dolgot kell átnéznem, addig nyugodtan kereshetsz egy filmet a gépemen - nyomtam kezébe a laptopot.
- Nézzünk romantikus filmet - vigyorodott el.
- Azt csinálsz, amit akarsz
- Csak ésszel kislány! És ha benyomatok egy pornót?
- Nekem az is megfelel - hagytam teljesen figyelmenkívül.

Mikor körülbelül félórával később, azaz este kilenckor, kibújtam a könyveim mögül, Jongin már javában aludt. Rengeteget táncol a suliban, egyre több edzése van, így nem csoda, ha elalszik ilyen korán...
Levettem nagykeretes szemüvegemet, megdörzsöltem orrnyergemet, majd óvatosan az ágy szélére ültem, és egy párna kíséretével Kai fejét az ölembe fektettem. Belefújtam lágyan, kósza tincseibe.
- Így hogy fogunk filmet nézni, te igen ostoba? - sóhajtottam.
 Az asztalomra emeltem a gépemet, és felnyitottam az ablakot, hogy megnézzem mit is szeretett volna nézni.
Meglepő módon semmi nem volt megnyitva, mégcsak visszakeresni sem lehetett. Mit csinálhatott akkor Jongin a gépen?
- Kinyitod az ablakot? - nyöszörgött ölemben.
- Várj egy kicsit, oké? - ezzel nehezen, de sikeresen kimásztam alóla, és teljesítettem kérését.
Mélyet szippantottam a kellemes, tavaszi, éjjeli levegőből, majd ahelyett, hogy visszafordultam volna, nézelődni kezdtem.
- Párna - morogta Jongin az ágyamban.
- Meg ne halj nélkülem - mosolyogtam, miközben végig cikázott tekintetem az embereken.
- Kellesz nekem, szóval told ide magad - motyogta továbbra is álmos hangon.
Kérésének elégtételt adtam, és újra ölembe helyeztem buksiját.
- Miért nem kerestél filmet?
- Hagyj békén, álmos vagyok - fordult hasam felé, és lassan újra álomföld felé vándorolt.
Nekem vele ellentétben nem ment ilyen könnyen az alvás. Mindig is bagoly életmódot folytattam, nem tehettem róla, valahogy éjszaka élénkebb voltam.
Unalmam egyre csak nagyobb lett, így muszáj volt elütnöm az időt. Kait óvatosan leemeltem magamról, majd a félbehagyott történetemet nyitottam meg.
Az elejétől kezdtem az átnézést, és egyre lejebb haladva javítgattam a hibákat. Néha.néha megálltam és elgondolkoztam a sorok mögötti valóságon.
A "mese" egy lányról és egy fiúról szólt, akik legjobbbarátok lettek a középiskola alatt. A lány szerelmes lett, míg barátja nem mutatott semmi féle változást. Szerette volna kideríteni mit érez, de nem akarta tönkretenni kialakult kapcsolatukat. Sokáig vesződött mire összeszedte bátorságát és barátja elé mert állni.
" - Annyira.. annyira sajnálom - pityergett a lány, ahogyan a szívében lakozó fájdalom egyre csak növekedett. Tudta, hogy már soha nem lesz semmi sem a régi, nem lesznek ugyan olyan barátok, és szerelmét sem fogják viszonozni.
- Hé, ne sírj. Mi történt? Miért kérsz bocsánatot? - ahogyan egyre közelebb lépdelt, úgy a síró egyén egyre hátrább.
- Szeretlek - suttogta - Már nem tudlak egyszerá barátként kezelni - suttogta, hisz' a torkát folytogató gombóc sírása ellenére is folytogatta.
- Én SZERETLEK"
- Ezt nem én írtam ... - lepődtem meg a törénet végén, hisz emlékeim szerint nem Happy End a sztorim... - Csak nem? - tágultak ki pupilláim, amint az ölemben szuszogó Jonginra pillantottam, majd hirtelen felnevettem.
- Hangos vagy - morgott Kai, végül ülőhelyzetbe tornázta magát.
Nevettem, hiszen kit áltatok? Ez nem egy tündérmese, ez nem a boldog végek világa. Ez a szerencsétlen soha nem fog szeretni. Biztosan csak szórakozott, hogy elrontsa a "költeményemet".
Szívemben óriási fájdalom keletkezett, nem bírtam elviselni Mr.Gyönyörűmosolyomvanéseztkihasználom közelségét.
- Menj a vendégszobába ha itt alszol - tapicskoltam meg arcát a kellettnél kicsit erősebben.
- Ya! Ne ütögess! - húzta fel orrát, mint egy kis gyerek.
- Jól van, jól van, csak indulj már! - mosolyra húztam számat, majd segítettem neki felállni. Ki tuszkoltam az ajtón és bezártam azt.
Könnyeim azonnal utat törtek maguknak. Aznap egész éjjel sírtam, persze halkan, nehogy a kis nyomorult kérdezősködni kezdjen.

Lassan két hete kerülöm, a suliban is ha kérdez valamit nagyon gyorsan letudom a dolgot, vagy egy idióta indokkal lerázom őt. Rettenetesen fájt, de kellett az idő. Újra normális akartam lenni, nem akartam zavarban lenni, nem akartam arra gondolni, hogy mi lenne ha megcsókolna. Milyen lenne érezni őt, milyen lenne ha...
- Nem, nem, nem - ráztam meg fejemet, hátha azzal minden dolog kirepül a fejemből.
- Sora beszélnünk kell, most - állt padom elé Jongin, nem épp boldog arccal.
Te jó ég... 
- Bocsi, de elfelejtettem, hogy segítenem kell Mr..
- OH SORA! - emelte meg hangját. Olyan haragot és szomorúságot még soha nem láttam szemeiben.
- Rendben, de ne itt... - pillantottam körbe - Mindenki minket néz - suttogtam.
Jongin kicsit megszeppenve, de fogta az adást. Hirtelen karon ragadott és kirángatott a teremből. Egészen a tető felé vezető lépcsőházig húzott. Azonban gyorsan elegem lett a huzavonából.
- Kai... engedj el... ez fáj - szóltam eréjesebben rá.
- Ne haragudj - engedett el - Sora, miért kerülsz? Ha azért amit a történetedbe írtam ... -kezdett magyarázkodni, de közbevágtam.
- Ugyan Jongin, az csak egy fici, tudod létezik törlő gomb. Majd újra írom a végét. Csak egy kicsit szórakoztál egy kicsit, plusz munkát csináltál nekem - nevettem fel kínomban.
- Hogy szórakoztam? - remegett meg szája széle - Te komolyan azt hiszed bárkinek csak úgy azt mondom szeretlek? - kiabálta.
- Tessék? - lepődtem meg.
- Jól hallottad - tette karba kezeit - Sze-ret-lek! - tagolta lassan, hogy lejusson agyamig.
- Te szívtál valamit? - néztem rá kihűlve.
- Mi van? Sora... - sóhajtott egy óriásit- Szerelmes vagyok beléd - nézett komolyan szemeimbe- Nem akarom, hogy emiatt kerülj, majd próbállak elfelejteni, vagy nem tudom, ha téged zavar ... - vakargatta tarkóját zavartan.
- Ne merészelj elfelejteni te idióta! - mutattam felé kinyújtott karral. Arcomon végig siklottak könnyeim, majd nyakamon keresztül ingemig utaztak - Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, te idióta - felé sétáltam és olyan szorosan öleltem meg, hogy azt hittem eltöröm a bordáit.
Hallottam szívverését, éreztem ahogyan földbegyökerezett egész teste.
- Tényleg? - remegett meg hangja, amikor beszéd közben mosoly szökött arcára.
- Igen... tényleg - mormogtam mellkasába - Szeretlek.